Ebben a pár hétben rengeteg változás ért, több fontos döntést meg kellett hoznom. Ezek között voltak jó és örömteli dolgok, illetve nehezebb, fájdalmas dolgok is. Hogy őszinte legyek, az allergiám újabb fellángolása is erősen megviselt, de biztató volt, hogy a gyomrom kezdi magát jól érezni. Néha még megviseli akár egy gyümölcs is, de nem ez a jellemző, hanem tényleg azt érzem, hogy egészséges keretek között már szinte bármit képes vagyok megenni és ritkábban fáj és be is fogadja a gyomrom.
Még április elején beneveztem az I <3 Balaton maraton közép távjára remélve, hogy júliusra kicsattanok az egészségtől és a betegségnek nyoma se lesz. Sajnos ez az elképzelés nem teljesült. Sokat gondolkoztam, hogy rajthoz álljak e, mert az elmúlt 3 hétben igaz hogy funkcionális edzésekre lejártam, de csak hétvégente ültem bringán. Végül úgy döntöttem lemegyek, megnézem, elindulok és ha úgy érzem sok, vagy rosszul leszek még mindig ki tudok állni. A csapatból csak Buki nevezett rajtam kívül. Megbeszéltük, hogy már szombaton, egy nappal verseny előtt lemegyünk Balatonra kicsit átmozgatni, pihenni, nyaralni és majd vasárnap reggel átmegyünk Balatonföldvárra, a verseny helyszínére. A Laciék meg szombaton valamikor utánunk jönnek. Nagyon jól telt a szombati nap, még strandra is sikerült lejutni késő délután, bár kicsit cidri volt strandolni, de bevállaltuk. Sajnos a szombat estéről már nem mondható el ez. Nem sokat pihentünk, aludtunk hála a kis hajnali csipet-csapatnak, akik fél4től nagy nehézségek árán egyesével visszataláltak éjszakai-hajnali rapportjukból. Karikás szemmel és pár órás alvással Bukival útnak indultunk Földvárra - én személy szerint szinte végig aludtam az utat. Nem igazán éreztem úgy, hogy rajthoz kéne így állnom. Se lelkileg, se fizikailag nem voltam a helyzet magaslatán, akár csak Buki. A rajtcsomagot átvettük, visszamentünk az autóhoz és innentől már ment minden automatikusan, gondolkodás nélkül és azon vettem magam észre, hogy a rajtban állok. Még mindig úgy éreztem, hogy kitolom a bringám a kordon túloldalára, de egyszer csak megszólalt a jól ismert "Fireeeee!" és már toltuk is neki. Nem ment rosszul, de még mindig nem akartam a versenyt. Az első 10-15 km úgy telt el, hogy azon gondolkoztam hol kéne kiállni és visszacsorogni a rajtközpontba, pedig nem fájt semmim, nem is ment rosszul, csak úgy éreztem valami eltört bennem. Nyomtam tovább a pedált és már nem gondolkoztam. Néztem a tájat, ittam, hűtöttem magamat, néztem a letekert kilométerek, hogy telnek. Elég jó helyen álltam, csak hárman voltak előttem, amiből egyik kollegina nem az én kategóriámba tartozott, így dobogós helyen álltam, mögöttem jóval lemaradva a negyedik helyezett leányzó.
Jó volt a szervezés, a pálya, kibírható volt a meleg is. Aztán az első frissítő után egyszer csak szembejön velem egy versenyző társ, hogy merre van a pálya. Kiderült hogy a leejtő alján lévő kereszteződésből eltűntek a jelzések és három opció is volt a tovább haladásra. Pár perc tanakodás után halljuk, hogy motor közeleg, a felvezető motoros az, akit az hosszú táv első két helyezettje követ, ők is eltévedtek. Útba igazított minket a motoros és irány tovább. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy mindenkit hátba csapok, annyival gyorsabban megyek, pedig emelkedett az út. Nem sokkal később utol értem egy, még a rajtban lenyomott kolleginát. Kezdett összeállni a kép, eltévedtem. De hol, mikor? Mindegy, lényegtelen, magamra kell figyelni, hogy hogy bírom és sokat inni, és megyek is tovább. Nem sokkal később jól ismert érzés kerített hatalmába. Defekt. Kivételesen első defekt. Megcsináltam, nagy nehezen sikerült fölpumpálnom, bár elég fájdalmas volt, mert az allergia miatt az egész tenyerem, kézfejem még mindig seb volt. Berakom a kereket, meghúzom a gyors-zárat, és auuuu! Tárcsával kivágtam egy darabot az ujjamból. Szép, nem baj, tovább, az idő szép, a táj szép, a kezem nem, de ki látja. Se a defekt, se a kis malőr nem szegte kedvem. Nem volt számomra fontos, minden mindegy volt, csak tekerjek egy jót és érezzem jól magamat, kizárni mindent és így is tettem. Végül beértem a célba és jól éreztem magamat, jól voltam, nem kaptam napszúrást, nem száradtam ki, nem merültem ki, egyben voltam, nagyjából. Buki már bent várt rám, azaz a slusszkulcsára. Ekkor éreztem csak, hogy szépen elfáradtam, sokat kivett belőlem a meleg, de jól voltam! Boldog voltam, hogy Bánk nem ismétlődött meg újra, ami azt jelentette számomra, hogy Bánk csak egy egyszeri alkalom volt, amit a nagy kánikulának tudható be és nem a szervezetem tiltakozásának. Izgatottan bár nem, de vártuk az eredményhirdetést, hogy dobogóra álljak. Kihívták az első két helyezettet, de aztán más név hangzott el a harmadik helyre. Értetlenkedve álltunk, hogy mi is történt. Szerencsére volt kinyomtatott eredménylista, amit gyorsan megnéztünk és akkor derült ki, hogy amíg én gombásztam az erdőben valahol nagyon máshol, még egy kollegina elém került.
A rákövetkező héten (múlt héten) csak funkcionális edzésre mentem le, mert kezem bár elkezdett javulni, de még mindig több volt a sérült rész rajta, mint az ép így hagytam regenerálódni és fáradt is voltam minden téren.
Szombatra, csapatépítés gyanánt megbeszéltünk egy jó kis tekeréssel egybekötött mozizást. Sajnos csak ötünknek volt jó az időpont, de így is élvezetes volt. Az időjárás nem igazán kedvezett nekünk, így el is toltuk 1-1,5 órával az indulást, addig meg pancsoltunk egyet Jucusnál a medencében.
Nagyon meleg volt, kánikula. Ráadásul a Fenyőgyöngyénél nem sokkal az érkezésünk előtt esett is az eső, mert minden vizes volt és a páratartalom is az egekben volt, harapni lehetett a levegőt. Mire felértünk az Árpád kilátóhoz olyanok voltunk mintha most szálltunk volna ki Jucus medencéjéből.
Zoli volt a túravezetőnk, nagyon jó kis ösvényeken vitt minket, bár egyből az első leejtőzésnél eldefektelt (végre nem én). Útközben elkezdődött a Világok harca is. Csak úgy cikáztak a villámok és folyamatosan dörgött az ég. Nem is sikerült megelőznünk az esőt, a tv toronyhoz vezető murvás emelkedő alján el is kapott minket, bár nem hiszem, hogy kevésbé lettünk volna vizes ha nem esik a párás idő miatt. Lefelé újabb kihívás, leállítani a folytonos félelmet, és kizárni a rossz gondolatokat, amik folyton előjönnek ilyen időben (a baleset óta). Sikerült! :) Gurulás Margit hídhoz, bepakolás és irány vissza a bázisra, Jucushoz egy kis medencézésre még mozi előtt, majd Minyonok.
Nagyon jó napot zártunk. Volt benne minden, ami kell. Nagyon élveztem a lefeléket, kicsit sem volt szokatlan, pedig teljesen másképp reagál mindenre, köves emelkedőket szépen veszi be, jobban, mint gondoltam. Nem bántam meg, szuper vele az élet :)
Másnap még Apuval meglátogattuk a Kis Rigó vendéglőt. Aszfalton is szépen teljesített, bár lábaim be voltak állva.
Következő verseny most hétvégén lesz a 24 órás mtb verseny Zánkán. Végre nem négyen csajok fogunk küzdeni a többi hat fős csapat ellen, hanem összejöttünk hatan, így valamivel több időnk lesz pihenni. Addig meg mindenki járjon el valami esőűző táncot, mert nem fest túl jól az előrejelzés.
