Salzkammergut Trophy, de csodás

Mindenkinek megvan a maga keresztje. Kinek több, kinek kevesebb, kinek nagyobb, kinek kisebb. Hozzáállás kérdése, hogy mit érzel annak, milyennek érzed a sajátodét és hogy mit hozol ki belőle. Mindenki önmaga előtt számol el, hisz Te éled meg, Te érzed a határokat, Te cipeled. Számomra sokszor Salz is egy kisebb "kereszt" volt, főleg miután kiderült a "lány kórom", de ezt osztották és ami nem öl meg, csak erősít - bár ebből kiindulva lassan erősebbnek kéne lennem Fekete Lacinál is.

A csapat nagyja pénteken érkezett meg a Hajtány mobillal. Gyors regisztráció, szállás elfoglalása és gurultunk is kimozgatni a több órás autóutat. Annyira jól sikerült, hogy be is zsebeltünk 800 m szintet egy laza körrel. Gyors pasta party, előkészületek a másnapi B-távra és alvás.

 
Szép számmal képviseltük a csapatot (11 fő) és rengeteg ismerős arccal is találkoztam kint. Jó volt látni és hallani, hogy ennyien képviseljük hazánkat a salzkammerguti trophy-n. Számomra ez volt az első Salz, de nem volt bennem semmi izgatottság, kétség, egészen addig, amíg fel nem keltem szombat reggel a zuhogó esőre, ami nem igazán akart elállni. Első bálozóként nem tudtam, hogy mire számíthatok ilyen időben ezen a pályán, de csapatunk szíve-lelke és alapítója, Fülöp Miki, mint rutinos Salz-oz, mindenkit megnyugtatott, hogy nem lesz itt gond, csak jót fog tenni egy kis eső mind a pályának, mind nekünk - bár utóbbiban kicsit kételkedtem.

Verseny taktika az alábbi volt: érezzük jól magunkat és nem hagyunk hátra senkit - mint az elit alakulatban. Rajt előtt még begurult Hajtány Miki is, így Jucussal, két Mikivel, Alexszal és Baluval indultunk neki mind a 120 km-nek. Nem siettünk, talán kicsit túl kényelmesre is vettük, de így volt jó és a tatár sem hajtott senkit. Az eső többször is elkapott minket, de a sotteres útnak csak jót tett. Az egész pályának csak egy kis rövidebb része volt, ami tényleg járhatatlanná vált az esőtől, de szerencsére ez még a pálya első szakaszában volt és tényleg nagyon rövid volt. A pálya elég combos volt. Három nagyobb mászásból állt. Rajt után egyből egy 10 km-es emelkedővel melegítettünk be, majd kisebb ereszkedés és hullámvasút után jött a második mászás, a hírhedt Só hegy, majd az utolsó mászás, amire annyira már nem is emlékszem, hogy őszinte legyek.

A pálya sotteres, aszfaltos és egynyomsávos erdei utakon egyaránt haladt. Több felől hallottam, hogy kicsit unalmas a Salz a sok sotteres rész miatt, de én egy pillanatát sem untam. Jó volt végig együtt haladni. Kicsit olyan volt, mintha egy utó-szezonnyitón lennék. A hangulat végig szuper volt! Ha kicsit széthúzódtunk, frissítőkön legkésőbb bevártuk egymást. Sokat ettünk, ittunk, örömködtünk és bíztattuk egymást, ha valaki kicsit elfáradt. A frissítőkön roskadásig tele volt több méternyi asztal mindenféle jóval. Szerintem én nehezebben értem célba, mint ahogy elindultam, pedig próbáltam nem sokat enni és főleg gyümölcsöt, de hát enni kell. Volt ahol kikapták a kezemből a saras szemüvegem, hogy lemosva, letörölve, csiri-virin adják vissza, máshol bekészített iso-s kulaccsal vártak. A saras bringákat több frissítőn is le tudtad mosni és beolajozni a nyekergő-csikorgó láncot. Mindenre fel voltak készülve.

Hihetetlen volt mennyien álltak a pálya szélén és szurkoltak mindenkinek aki csak elhaladt mellettük. Páran elég nagy bulit csináltak és sátrastul kitelepültek egy-egy fun zone-ba őrjöngeni, bíztatni kicsiket, nagyokat. Volt ahol korsó sört kaptál, ha bevállaltál egy kisebb házilag eszkábált ugratót, máshol "kissé" maszkulin Baywatch csajok parókában és plusz szőrzettel ösztönöztek a gyorsabb haladásra. Utolsóknak ugyanúgy örültek és szurkoltak, mint az elsőknek, hanem jobban. Igazi buli volt! Ezt kihagyni nagy hiba lett volna. Egy helyen mi is beálltunk/ültünk szurkolni Jucuséknak (lásd: videoban).

Verseny előtt nem voltam izgatott, de volt bennem egy félsz, hogy mi van ha rosszul leszek, mert sajnos erősen benne volt a pakliban ez az opció is. Igaz, hogy az idei szezont lelkiismeretesen végig bringáztam kisebb-nagyobb kényszerpihenőkkel, de ilyen távot idén se versenyen, se edzésen nem tekertem, illetve sajnos nem 100%-osan kezdtem se a szezont, se a versenyt. Nem tudtam mire számíthatok. Voltak nehéz pillanataim annak ellenére, hogy nem mentünk tempót, de minden fejben dől el. Ami szétesik azt össze is lehet rakni, hát összeraktam és talpaltam tovább és a megtett kilóméterek csak gyűltek. A vége kicsit illúzió romboló volt. Már haladtál vissza a rajt/cél területre, csillogott a szemed az izgatottságtól, hogy mindjárt beérsz, de egy kisebb kunkorival még felküldtek egy dombocskára, pár kanyar jobbra-balra és gőzöd nem volt hol vagy - legalábbis nekem nem volt. Szerintem páran a szervezők közül azért csuklottak. Egyszer csak ismerős lett a környezet, az utcák. Igen, Bad Goisern és nem csak délibáb. Gyorsan felsorakozott a csipetcsapat mind a hat tagja és egyszerre átgurultunk a célkapun. Beértünk, megcsináltuk, együtt! Hatalmas ovációt kaptunk, pedig nem az első helyekért mentünk.

Mindenki elfáradt. Azért csak letekertünk egy B-távot, de egyben volt mindenki és örültünk egymásnak. Szuper élmény volt! A holtpont(ok) ellenére végig jól éreztem magam. Estére csak belázasodtam, de vasárnapra összekapta magát a szervezetem és kimentünk kimozgatni a lábainkból a fáradtságot. Gyönyörű helyeken bringáztunk, lélegzetelállító Bad Goisern, Hallstatt és környéke! Hétfői nap is sikerült kimenni kicsit gurulni még indulás előtt. Nem lehet betelni a látvánnyal, környékkel. Majdnem sikerült is elüttetni magamat a nagy nézelődésben egy bringással.
 

Megéri több napot eltölteni, mert látványosság van bőven és erdei utak is akadnak jószerivel!
A Salz-ról készült belső Merkaptos videot itt nézhetitek meg:

Számomra a következő kihívás a holnap kezdődő 2. gyógyszeres etap. Richter gyár újabb nagyobb összegű támogatást kapott. Lassan már ott fog szerepelni az én nevem is, mint fő szponzor. Salz után ez már csak gyalog galopp lehet - remélem. Ha szervezetem is úgy akarja, akkor idén még leszek pályán. :)

Bogyók - OFF, Szervezés, verseny - ON

Az utóbbi hetekben, ahogy csillapodott a harc a szervezetemben, úgy sűrűsödtek be a napi teendők. Az idei évre nagyot vállaltam. Salzkammergut B táv. Ez a terv, álom sokszor nagyon kétesnek és távolinak tűnt az elmúlt pár hónapban, de most úgy érzem és gondolom, hogy lyme-kór ide vagy oda, meglesz. Ehhez persze sok minden kellett. Család, barátok, kitartás, szerencse, odafigyelés, türelem, stb.

Amikor beneveztem Salz-ra, még nem tudtuk, hogy mivel is állok szembe, de nem bánom hogy így alakult. Főleg azért nem, mert szerencsésen jöttem ki ebből. Lassan már 5 hete tart a két kúra közötti pihenőm és Salz utánra ki tudtam tolni a  második AB etapot! Az utóbbi két hétben meglepően jól voltam, az első kúrához képest. Már csak a bringát kéne meghajtani.

Múlt hét jó pörgősre sikeredett. Szerda reggel már leutaztunk Erdőbényére segíteni a szervezésben, pálya jelölésben a hétvégi Drótszamár fesztiválra. Reggeltől estig mindenki csinálta amit tudott, segített, jelölt, pakolt, készülődött. A csapat főhadiszállása Turján Petiéknél volt, egy hatalmas diófa alatt. Aki csak betért mindenkit megvendégeltek. Este a jól megérdemelt pihenést felváltotta a sztorizgatás, fröccsözés, móka, kacagás. Szuper csapat jött össze a HegyiBringások személyében! :)

A pálya jelölésére Turján Petiéktől kölcsön kaptunk egy jó kis Suzuki Samurai-t. Egy élmény volt ezzel menni, bár levegő hátul nem igazán volt, legalább a ki-beszállással megvolt a napi edzés adag is. A nap végére mindenki elfáradt, a kocsi kuplungjával együtt.

Gyorsan elteltek a napok és már szombat reggelre virradtunk. A versenyt három távon hirdették meg: rövid (31 km), közép (51 km), hosszú táv (65 km). Mikivel csütörtökön bejártuk a rövid táv pályáját, a végére pár harcikarccal nyugtáztuk, hogy itt van még mit alakítani/nyesni a pályán, így az a kör már nem volt ismeretlen számomra. Végül a közelgő Salz miatt a hosszú távra esett a választásom, bár a kánikulától kicsit tartottam. A versenyre kölcsön kaptam tesztelni Fejes Miki gyönyörű Kellys Hacker 70-es gépét - amúgy már Miskolcon kinéztem, nagyon szép! Gyors beállítás, nyereg, teló, gumik és indulásra kész is voltam. A nevezési csomagban mindenki kapott Topeak foltot és három kulacsba elegendő  High5 izot - én gyorsan feloldottam mind a hármat a camelback-ben, kulacsba meg ment a hideg víz, jó lesz majd hűteni magamat azzal.

A hosszú távnak nem vágtunk neki sokan, a nagy meleg sokakat a rövidebb körre csábított. Nekem a pálya nagyon tetszett, gyönyörű helyeken ment el, csak az árnyékot hiányoltam párszor. Az elején egy kis bemelegítés után egyből egy hosszú combos mászással kezdett a hosszú táv apraja-nagyja, amit a szervezők kreatívan Három fának kereszteltek el, a tetején magasló három fa miatt. Ezzel szerintem le is tudtuk a pálya legkeményebb szakaszát. A lefelékben nagyon oda kellett figyelni, mert tele voltak mély keréknyomokkal, amik könnyen meg tudták vezetni a kereket és kereshetted a kontaktlencséd a porban. Kicsit féltem azért a melegtől. Nem mertem és nem is akartam tempót menni, nehogy megcsapjon a kánikula. Utólag nézve a pulzus görbém, lehet azért egy kicsit jobban megnyomhattam volna, de edzésnek ez így is tökéletes volt. A cél az volt, hogy meleg ide vagy oda, ne rogyjak meg a végére és ez sikerült is. A nettó és bruttó időm között azért volt némi különbség, kicsit elbeszéltem az időt a frissítőpontokon, de nem rohantam sehova. Nagyon sok rész volt, ahol a tűző napon másztunk. Oda kellett figyelni, hogy ne hevüljünk túl és sokat igyunk. A verseny végére sikerült 4 kulacsnyi vizet plusz egy fél palackot magamra önteni hűtés gyanánt és két camelback-nyi izót meginni. Már rajt előtt benyomtam egy kulacsnyi izot, aminek az lett az eredménye, hogy elég hamar éreztem, hogy egy lufit cipelek pluszban magammal, ami a célig vezető út alatt kinőtte magát egy jó nagy légballonná, így beérkezés után első dolgom volt, hogy elmenjek Pannizni, ahogy Miki mondaná.
A hosszú táv nekem a végére 66 km lett, 1850 m szinttel, több liter izoval és egy újabb mezcsíkkal a vállamon - meg is dicsértek, hogy úgy nézek ki mint egy pigment hiányos.

Hosszú távra sajnos más női jelentkező nem akadt, így fej-fej mellett haladva, de végül begurultunk a csodás Hacker-rel az első helyen :) Nagyon tetszett a bringa! Fura volt, hogy nem éreztem nagy különbséget miután az én 29-es bringámról átszálltam Miki 27,5-es bringájára, pedig most ültem rajta először. Nem akarok kis regényt írni a technikai paraméterekről, de minden percét élveztem. Röviden jellemezve: egy könnyű bringa, baromi jó felszereltséggel (XT, Fox 32, carbon váz), lefelé nagyon könnyen kezelhető, felfelé a sziklákon könnyen átmegy és a szépsége sem elhanyagolható.

Nagyon köszönöm a szervezőknek, segítőknek ezt a napot! Egy klassz pályát sikerült összehozniuk, a jelölés öt pontos volt mindenhol - nem azért mert én is besegítettem :) -, a frissítőkön minden volt, szinte habzsi-dőzsi volt a sok pogival, nápolyival és banánnal a víz és izo mellett. A díjazásnál  volt ám meglepetés mindenki számára. A roskadásig megpakolt  zacskók mellett minden helyezett egyedi érmet kapott, amit egy fogaskerék alkotott a közepén parafadugóval. Engem személy szerint, majdnem lehúzott a dobogóról az ajándékokkal teli zacskó. Még hogy egy évben csak egyszer van gyereknap :)

Számomra ez volt az első erdőbényei Drótszamár fesztivál, de biztos hogy nem az utolsó! Maga Erdőbénye is nagyon nyugodt és gyönyörű hely, rengeteg vendégszerető, segítőkész és csupaszív emberrel, a szervezés, verseny lebonyolítása profi volt a díjazás irigylésre méltó. Erről a versenyről nyugodtan példát lehetne venni!

Most egy kis pihi következik és két hét múlva irány Salz!



Fényképekért köszönet Molnár Petinek!

Korai örömök, de egy lépéssel előrébb

Újabb mozgalmas hetet tudhattam magam mögött, melyet méltó lezárásként egy nagyon jó versennyel, a Kellys Bakonyerdő Maratonnal koronáztam meg.
Sajnos, most sem mondhatom, hogy ideális körülmények között készültem a versenyre, de próbáltam a lehető legjobbat kihozni a helyzetből és úgy érzem ez sikerült is. Két hete sikerült padlót fognom és fejjel menni a falnak - szó szerint -, így volt egy jó kis kényszerpihenőm. Naivan azt gondoltam, hogy pár nap és újra bringára pattanhatok, hát ez nem így történt, de végül is nem rohanok sehova. Szerdán végül sikerült kimennem egy körre. A másfél hét fekvés után nem igazán esett jól, az egyenes meg minden volt, csak nem egyenes, de terepen kit érdekel?!

Pénteken még gyorsan elugrottam a frissen szervizelt tesztbringámért – köszönöm Bike pont! Egy szuper Kellys Gate 50-et kaptam a versenyre. Kicsit tartottam attól, hogy versenyen fogok rajta először ülni, de imádtam. Este még Buki átugrott egy gyors beállításra, mert kicseréltem a kerekeket és egyedül nem jutottam dűlőre velük – bár kicsit bennem volt, hogy törlesztés gyanánt fogja és ráállítja a tárcsára a féket, de szerencsére nem jutott eszébe.

Szombaton igazi csajos nap volt: Jucus, Szilvi és én együtt mentünk le a versenyre, így a hangulattal nem volt gond. Gyors kipakolás, rajtszámátvétel, utolsó simítások és bemelegítés. Időközben Balu és Tibi is megérkezett és már a rajtban is álltunk. Kicsit tartottam attól, hogy sok lesz az elmúlt hetek izgalmai után. Edző bával megbeszéltük, hogy ha vissza tudom magam fogni és nem viszem föl nagyon a pulzusomat, akkor szabad a pálya és már szabad is volt.



Az első 10 km mászás volt aszfalton. Szilvivel és Jucussal végig együtt voltunk ezen a részen. Jucussal még röhögcséltünk is, nem volt az a nagy verseny hajrá és most ez így volt jó. Jucus lelkesen le is ellenőrizte párszor, hogy tartom-e a pulzuslimitemet, amit edző bával megbeszéltünk. Jó volt együtt menni, már elképzeltem, ahogy egyszerre gurulunk át a célon, de sajnos nem tartott sokáig.
A 10 km-es kaptató végén beértünk az erdőbe és leszűkült az út egy egynyomsávos technikásabb leejtőzésre. Itt kicsit beálltak a többiek, szerintem többen lányos zavarukban inkább leszálltak, pedig csak elsőre volt kicsit ijesztőbb, simán teljesíthető volt. Nekem sikerült kikerülnöm pár megszeppent versenyzőt, de Jucusék sajnos beragadtak és elvesztettem őket. Személy szerint én nagyon élveztem ezt a részt, a Gate 50-es mindig valahogy megtalálta az ideális nyomot, nem nagyon kellett korrigálni és simán lement mindenhol. Meg is lepődtem, hogy ennyire jól megy a lefelé.

A móka után jött a felüdülés! Beértünk a patak mellé és jött a csiki-csuki a patak átkelésekkel. Szilviék a kocsiban mondták, hogy lesz pár patakátkelés, így nem ért váratlanul, csak a patak hőmérséklete. Elég frissítő volt, de tetszett. A pálya ezen része tele volt turistákkal, akik nem igazán vették figyelembe, hogy verseny van és nagy előszeretettel az út teljes szélességét „einstandolták”, átrohangáltak egyik oldalról a másikra, beléptek elénk. Ez kicsit zavaró volt, de legalább izgalmas. Viszont a cipőmnek kevésbé tetszett ez a rész, a talpa öntudatra ébredt az egyik patak átkeléskor és lejött félig. Kicsit izgalmas volt innentől az út.

Egész jól ment a verseny egészen a harmincadik kilométerig, ahol volt egy kis reccs. Valahogy nekem ez a harminc a bűvös mumus. Eléhezve, kiszáradva nem voltam, mert tök szépen, lelkiismeretesen ittam és toltam a zseléket, de valahogy jött a fal. Elővettem a Jucustól kapott energiaszeletet, de nem akart lemenni. Megpróbáltam, hátha a sós jobban megy, de az sem. Nem baj, két falat már valami. Rá ittam jó pár kortyot, hogy levigye, és legalább folyadék legyen bennem. Volt bennem egy félsz, hogy még csak a felénél vagyok, hogy fogok így beérni, de gyorsan elhesegettem a dolgot. Ami jobban zavart, hogy egyedül maradtam. Se előttem, se mögöttem senki látótávolságban. A hosszabb kaptatókon néha fölvillant egy mez a távolban, de nem tudtam, hogy tényleg jól látok, vagy csak délibáb. Reméltem, hogy Jucusék, vagy valaki lassan utolér, de csak nem akartak.

Az első frissítőnél nem álltam meg, mert volt mindenem, de a másodiknál már kénytelen voltam, mert egy falat se ment le a torkomon a szeleteimből vagy zselékből és már kicsit kóvályogtam. Gyorsan benyomtam egy banánt, két izot és go! Pár embert közben utolértem és sikerült megnyugodnom, hogy nem tévedtem el, a pályán vagyok még. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de ijesztő egyedül menni ennyit :D Az elején csak mész, mint a magányos harcos, aztán egy idő után, már könyörögsz egy szalagért a fán, vagy egy nyílért egy kereszteződésben. Amikor meg utolérsz valakit, szinte pezsgőt bontasz örömödben és nem akarod elhagyni, csak azért sem. Párszor sikerült tovább mennem a kereszteződéseknél, mert vagy én bambultam el, vagy nem volt egyértelmű a jelölés, de hamar rájöttem, hogy rossz úton járok.

A pálya második felében is volt egy kicsit technikásabb lefelé, ahol lehetett csapatni. Pont akartam már bontani az említett pezsgőt, mert magányos kilométereim után életjelre akadtam pár versenyzőtárs személyében, de félre álltak azzal a mondattal, hogy „Menj csak, látom, ez fekszik neked”, és újra egyedül maradtam. Azért nem mondom, élveztem, ahogy megengedtem a Gate 50-t és csak átzúdult mindenen, de újra egyedül maradtam.

Az emelkedőknél már éreztem, hogy fogy a szufla és lehet kicsit korai volt még visszaülni a bringára, de a pályán voltam, innen már csak egyfelé van az út. A második frissítő után megbántam, hogy nem raktam el banánt, mert éreztem, hogy jól esett, kellett és jót tenne még egy. Reméltem, hogy a harmadik frissítőre nem kell sokat várni és bejött! A két frissítő között nem volt nagy a távolság. Meg is álltam piknikezni. Szerencsére csak víz volt - izo már nem ment volna le -, úgyhogy benyomtam újabb két fél banánt és pár pohár vizet. Nagyon jól esett, életmentő volt.

Piknik után vissza nyeregbe és egyből egy jó kis combos kaptató fogadott minket. Elindultam, de nem volt jó, nem éreztem jól magam. Párszor meg kellett állnom, de már nem volt sok. Előző nap lemásoltam a pálya szintrajzát és feldíszítettem vele a kormányom, most azt szuggeráltam. Tudtam, hogy az utolsó emelkedő már nem lesz annyira combos és a pálya utolsó két kilométere csak leejtő. Vártam már nagyon, mint gyerek a Mikulást.

Sokaknak pont a pálya utolsó része nem tetszett, ami egy hosszú kanyargós, murvás emelkedőn volt, de nekem valamiért nagyon tetszett ez a rész is. Nem volt meredek, így lehetett haladni, be lehetett látni a fél Bakonyt és nem utolsó sorban, ez volt a pálya utolsó része. Nagyon jó idő volt, talán kicsit túl meleg is, mert ezerrel sütött a nap, így az ideális ívet az árnyék mennyisége szabta meg. Próbáltam bújni a nap elől, már amennyire lehetett. Már nem volt sok hátra, amikor valami légkürthöz hasonlót hallottam, többször is. Azt hittem, hogy a többieket hallom a célban, de lenéztem az órámra, még pár kilométer hátra volt. Egyik kanyarban megint meghallottam a légkürtöt, de meglepően közelről, aztán szinte elém ugrott egy kisvonat a kanyargós murvás úton. Két pislogás között sikerült kitérnem az útjából. Mókás volt, hirtelen a Margit-szigeten éreztem magamat, de gyorsan visszataláltam. Már nem volt sok hátra és be is értem az utolsó egynyomsávos lefelébe. Emberek, aszfalt, kanyar, hallom Bíró Ádám hangját, kanyar, cél. Beértem. Felnőtt nő 4. hely.
Nem sokkal utánam Jucus is beért kategória 2. helyezettként, majd Szilvi is harmadiknak, de tovább is gurult a hosszú táv plusz körére, mert nem fáradt el eléggé a hetven kilométeren. :) Balu is hősiesen helytállt a versenyen, bár ő ezt máshogy érezte, mint utólag kiderült… Őt idézve: „Jucusnak nincs több áttétele, de 5km/h különbséggel megy el mellettem 30% emelkedőn, Panniról leszakadtam már a bemelegítés közben, Szilvi meg 95 km után megy 125 km levezetőt... melyik árokba b@# bele a bringámat?” :)



Amennyire versenyen nem tudtam enni, annyira éhes voltam utána. Hazafelé csajokkal beugrottunk egy kis szénhidráttöltésre bár a felét mindannyian elcsomagoltattuk, mert a szemünk többet kívánt, de a jó kis Mackó Cukrászda így sem maradhatott ki.



Nagyon jó kis verseny volt, nekem a pálya nagyon tetszett. A Kellys Gate 50-t pedig meglepően jó volt hajtani, élvezet volt vele mind a leejtőzés, mind a mászás. A legnagyobb különbséget én a lefelékben tapasztaltam. Nagyon merev volt és alig kellett irányítani, mindenen átment, szuper volt! Köszönöm a Kellys Bike Hungary-nak a lehetőséget, hogy kipróbálhattam egy szuper jó bringát és a Bike pont csapatának a gyors szervizt.

SzezON - Balaton Maraton

Vasárnap reggel volt, a napfény első sugarai be-beszűrődtek a redőny apró rései között és táncot jártak a padlón. A madarak csiripelése, a tavasz illata és a táncoló fények hívogató szava még az ébresztőm előtt kikeltettek az ágyból. Előző nap már mindent összekészítettem a versenyre, így sok dolgom reggel már nem volt. Feltettem a teához a vizet, és míg az elkészült én is elkészültem, indulásra készen álltam. Telefon csörög, bepakolás és hogy egy klasszikust idézzek, kocsiba be, ablakot le, könyököt ki, kettesbe be. Kettőt pislogtam és már túl voltam az oda úton, a bemelegítésen és a rajtban álltam.

A percek teltek az elmúlt hetek történései meg jöttek egymás után. Olyan volt, mint egy álom, vagy egy mese, amiben minden szép és jó, amiben bármi megtörténhet, amit elképzelsz és meg is történik. Edzéseken szinte szárnyaltam, nem volt lehetetlen se a technikás leejtőkben, se az erős mászásokban, se tempóban. Minden mintha összejött volna. Kipihent voltam, fel voltam töltődve és erős voltam. Mintha az elmúlt lassan 10 év harcai, hullámvölgyei egy varázsütésre most hirtelen erősítenének és csak öröm, bódottá van, no meg bringa. Elindult a visszaszámlálás, 15 másodpercen belül vagyunk, most már bármikor eldörrenhet a rajtpisztoly. Erős vagyok, jól vagyok, motivált vagyok! És megszólal a háttérből egy ismerős zene. Halkan, messziről. A mezőny még mindig feszülten várja a rajtot, de a zene kezd kizökkenteni és nem jövök rá hirtelen honnan olyan ismerős. Egyre közelebbről és tisztábban hallom, de ezzel párhuzamosan a rajt kezd távolodni, az emberek, az arcok…

Reggel van, vasárnap reggel, az ébresztőm lenyomom, most nincs 5 perc szundi még, bár hullafáradtnak érzem magam, de ez csak a szokásos. A bringám rajtra készen az előszobában vár, a táskám púposodik a bepakolt cuccoktól, hidegre-melegre-esőre a fél bringás szekrényemet belepasszíroztam. Gyors reggeli összekészítése az útra, reggeli tabim bevéve, és most már tényleg készen az útra, azonban Bukira már megint várni kell, mert naturálba akarta nyomni és otthon hagyta a bringásgatyóját. Míg mindent lecuccoltunk és bepakoltunk a Hajtány mobilba megérkezett Buki is és irány Füred. Érkezés, déli bogyóm gyorsan még beveszem rajt előtt, pakolás, nevezések átvétele, bemelegítés és már újra rajt is van, de most tényleg.

Kicsit kitoltam a bemelegítést, mert már mindenki sorakozik a rajtnál, de sikerül valahogy az álldogáló mezőny második felénél találnom egy helyet tolakodás nélkül. Hátulról megszólal egy hang, „Szia Panni!”, Tibi elé, az új csipetcsapat tag elé sikerült beállnom. Buki velem egy sorban a túloldalon, Szilviék valahol elől, többiek meg a tömegben. Jó kis csapat jött össze a versenyre, és már indultunk is. Szerencsére sok gyorslábú aránylag hátulról rajtolt, így velük sikerült is felérnem az elejére. Taktika nem volt, csak menni, kihozni a maximumot a helyzetből és figyelni, hogy reagál szervezetem, persze remények mindig vannak, de az más kategória.

2 etapból állt a pálya, az első kb. 30 km dimbes-dombos volt, a maradék 20 km viszont aránylag haladósabb. Az első 10-12 percet kicsit túlságosan is megnyomtam. Nagyon fáradtnak éreztem magamat is meg a lábaimat is, de ennek ellenére haladtam és nagy örömömre jól voltam, csak kicsit erősebben mentem a kelleténél, a végére meg is éreztem. A női mezőnyből hárman szinte végig együtt mentünk és előzgettük egymást elég sokáig, aztán beállt a sorrend, de szerintem mindhármunkat hajtotta, hogy fölérjen a másikra, vagy hogy ellószoljon. Mint később kiderült, nem az én kategóriámba tartoztak, de jó motiváció volt.



A fáradtság a pulzusomon is meglátszott, mert végig elég magasan mozgott, de jól éreztem magamat a bringán. Harmincadik km környékén egyszer csak kezdtem magam furán érezni, oké, akkor fejben kell egy kis turbo, nem megijedni, nem lesz itt baj, ez csak a déli gyógyszer hatása. Pár kilométerig voltak gondok, de ahogy jöttek a tünetek úgy tűntek is el hirtelen és újra csak a fáradtság kísért engem. Nem sokkal a befutó előtt egy ismerős hang kezdett szólongatni, szerencsére nem csak képzeltem, Zoli ért utol és állt az élre, őt idézve, nehogy már a végére lassulj be. Jókor jött a segítség, már kezdtem elkényelmesedni. Sajnos nem tudtunk egyszerre begurulni a célba, mert az egyik kanyart kicsit szűkebben vette a kelletnél és kicsit lepihent. Próbáltam tartani az előtte diktált tempóját, de azért reménykedtem, hogy újra megjelenik és be tudunk gurulni együtt. Sajnos egyedül gurultam át a célon, de nagyon boldog voltam.



A pálya nekem nagyon tetszett, bár nem igényelt különösebb technikai tudást, de gyors, haladós és élvezetes pályát raktak össze a szervezők. A körülményekhez képest várakozáson felül ment számomra, felnőtt nők között sikerült beérnem a második helyre. Szilvi szintén dobogós, kategória harmadik helyezett lett, Jucus őt követve a negyedik helyen gurult be, Buki kategória tizenharmadik lett, így a csapat női szekciója Bukival az élen jól teljesített a mai nap és az idővel is szerencsénk volt, mert egy csepp eső sem esett, amíg a pályán voltunk.

A férfi szekciónkat Miki, Alex, Zoli, Tibi erősítette, akik szintén nagyon szépet mentek. Balu sajnos nem tudott indulni, de szuper volt, hogy ennek ellenére kijött szurkolni.



Az utóbbi közel egy hónap, számomra nem túl könnyen telt, sok mindenen átmentem és még csak az elején tartok. A hétvégi teljesítményem normál esetben nem érdemel különösebb ujjongást, vagy meglepetést, de a mögötte álló hetekkel és körülménnyel számomra ennél nagyobb meglepetést nem tudott volna okozni. Ehhez a meglepetéshez és eredményhez nagyon sokan hozzájárultak/hozzájárultatok, felsorolni se tudom őket, de nagyon hálás vagyok és boldog, hogy ennyi emberre számíthatok és segítenek, ahogy csak tudnak! Szívből köszönöm és remélem lesz még pár ilyen versenyem az idén!

Egy új nap

Lehet, hogy nagyon elcsépelt és sablonos, de nem tudom hol kezdjem. Tavaly nyáron nem csak a blog írása szakadt félbe, hanem valami bennem is.
Az utóbbi évek ugyanúgy teltek számomra: folyamatos hulla fáradtság, rosszullétek, betegségből betegségbe, vérképem sokszor már egy karácsonyfára hajazott a sok csillagos eredménytől, de közben az orvosok mind feltették a kezüket, hogy hát itt nincs probléma. Egy idő után nem tudtam mit csinálni, kezdtem hinni nekik. A tünetek megmaradtak, hol nagyon fellángoltak, szinte üvöltöttek, hol halk suttogásként jelezték, hogy itt vagyunk, nem vagy egyedül. Ennek ellenére mindig találtam okot, amivel meg tudtam magam nyugtatni, hogy nincs itt semmi különös, minden rendben, ez csak egy front hatása, egy x-edik influenza az évben, egy rossz nap, kevés alvás, ...

A tavalyi év ennek a körforgásnak a folytatása volt. Néha meg-megvillant egy reménysugár, de mindig volt utána egy DE, ami néha elég fájdalmas is volt egyben. A 24 órás verseny és az utánakövetkező pár hét-hónap sajnos egy az egyben a 2014-es évet másolta - öröm, móka, kacagás; valami nem stimmel; nagy kopp padlón; gáz van.
Pár hónapba beletelt míg fölépültem, de úgy lehetetlen nem létezik csak a fejedben. Diétát tartottam, bár inkább a sokat használt és egyre divatosabb"életmód" kifejezést használnám erre. Előtte se zabáltam össze-vissza, főleg most nem, nem is hiányzik. Illetve az eddig használt, Szilvi PótAnyus csodaszereket is szedem még mindig.

Ősz végére sikerült elég jól felhoznom magamat, beteg is aránylag rég voltam és a "bringa" ott motoszkált bennem.  Úgy éreztem, szükségem van valakire, aki ért hozzá, szisztematikusan van felépítve egy hetem/hónapom, de vissza is fog, nem hagyja hogy széttépjem magamat. Sikerült is megtalálnom a sokak által ismert montis huligán, Blazsó Marci személyében. Iszonyat sokat erősödtem, fejlődtem ez alatt a pár hónap alatt, engem is meglepett. Sajnos azonban kezdtek felerősödni a suttogások, és a meglévő/régebbi tünetek mellé jöttek újak is. Néha sikerült megijesztenie egy-kettőnek. De ugye, orvosok tudják, nincs itt semmi baj, ahogy barátnőm mondaná don't fos!

Nyáron egyik barátnőm sajnos megjárta a poklot. Röviden: rengeteg tünet, egyre több, egyre erősebb, egyre elviselhetetlenebb, sok felesleges fájdalmas vizsgálat, sok fejét vakargató orvos, sok okos diagnózis, amik hol ellentmondtak, hol azt mondták nincs semmi baja, aztán fény az alagút végén. Az ítélethirdetés szerint: Lyme-kór. Öröm az ürömben, hogy számomra (is) ez hozta meg a fényt az alagút végén.
Miután kiderült az ok, folyamatosan rágta a fülemet, le se lehetett kaparni (köszönöm kis kripli :) ), hogy menjek el egy konzultációra, mert meg van arról győződve, hogy az elmúlt x év alatt amit végig asszisztált mellettem, ez okozhatta a betegségeket, tüneteket, ő volt és mai napig is ő a hű társam, és én is "lánykóros" vagyok. Hónapokig ment a huzavona, mert hisz az orvosok megmondták, nincs semmi bajom. A vízválasztó azonban eljött, illetve előkerült egy korábbi kétes leletem is, így nem volt más választásom, egy próbát megér, veszteni valóm nincs, maximum eggyel több bátorító doki, aki azt mondja, hogy kérem, itt nincs probléma.

Leletek összekaparása, másolása, lefűzése - mondanom se kell, hogy egy telefonkönyv ehhez képest egy reggeli hírlap vastagságával ér fel. Minden megvan, már csak a flow kell, hogy kivárjam az időpontom. Laza 2 órát voltam bent a doktornőnél, sok minden kiderült, sok korábbi tévdiagnózis, sok félrekezelés, sok hitegetés, hogy nincs semmi, pedig ordít a vérképemről, hogy héló, itt egy "valami". Az ítélet számomra is a "lánykór". Részletekbe nem mennék bele, mert egy Doctor House epizódot most nem pötyögnék le. Röviden annyi hogy van pro és kontra is. Negatívum és elég hátráltató tényező, hogy nem 1-2, vagy 10 éve van jelen ez a szervezetembe, hanem régebb óta és pár társfertőzést meghívott a házibuliba ez alatt a jó pár év alatt, amit szintén kezelni kell, illetve van pár jelenlegi tünetem, ami kicsit megnehezíti az első gyógyszeres etapot, de a pozitívum annál nagyobb, gyógyítható!!!! Ez viszi a pálmát! 
Hogy mi következik most, mi a teendő? Egy jó hosszú gyógyszeres kezelés, tünetek felerősödése és gyógyulás!